Májusban lesz, hogy 10 éve érettségiztem. Ebből azt hiszem, ki lehet silabizálni, mennyi idős vagyok. :D De most nem ez a lényeg. Néha napján eszembe jut, hogy hol és hogyan érettségiztem. Ki voltam akkor, mit vett el és mit adott nekem az az időszak. Nem vagyok a szavak embere - tudom-tudom, akkor minek blogolok :D - nem mindig tudom megfogalmazni az érzéseimet, azt hiszem, most sem megy 100%-osan, de azért megpróbálom.

Tíz évig koptattam az iskolapadot egy általános iskola és gimnázium épületén belül. Tíz év alatt sok jó és rossz is történt. Voltak tanárok, akik kiálltak értem, mellettem, voltak, akik nem.  Egyes tantárgyakból jó alapot kaptam, egyes tantárgyaktól elvették a kedvem, egyes tantárgyak esetén tanáronként ingadozott a dolog. De itt szerettem meg az olvasást is például. Egy magyartanárunk kitalálta, hogy mi lenne, ha olyat is olvasnánk, amihez kedvünk van. Kötelező volt egy szabadon választott könyvet olvasni, majd kedvcsináló kiselőadást tartani. Ez az esemény volt - azt hiszem - amely könyvtárba csalogatott minket, könyveket kezdtünk vásárolni, kölcsönadni-kapni, csereberélni. Azóta is könyvgyűjtőként tartom magam számon. :)

12 évvel ezelőtt - hű, az alatt emberek kijárják az iskolát, szóval jó rég volt - besokalltam, mert az egyik tanár nem titkolt vágya volt, hogy "leszállítson engem a földre a felhők közül" - szó szerint. Kinézett magának, és piszkálgatott. Engem, "az álmodozót". Amúgy is folyton cserélgették, hogy melyik osztályt melyik tanár tanítsa, és nagyon rosszul érintett, hogy míg kilencedikben egy szerintem nagyon jó, pörgős, lelkes, motiváló magyartanárom volt, akinél imádtam teljesíteni, tizedikben elvették a kedvemet a magyartól (is - pl. a történelemtől már alsó harmadikban, a Hétszínvilággal vagy mivel). Küzdöttem, mert olyan osztályom volt, ahol cikinek számított a rossz jegy. Ezt az alsós tanítónk jól belénk égette, így már egy hármason kiborultam, persze az rosszabb volt, hogy valaki otthon is kiborult rajta. De itt, ezen a ponton, hogy "engem leszállítani a földre", valahogy elszakadt a cérna. Nem hibáztatom őt, fogalma sem volt róla, mit okoz nekem. Ő biztosan csak jót akart - a maga módján. :) De nyilván nem ez volt az egyetlen problémám akkoriban, sok más is közrejátszott, hogy depressziós lettem. De itt, ennél a pontnál megfogta anyu a kezem, és keresett nekem egy másik iskolát.

Rátalált a Külvárosi Tankörre. Egy olyan iskolára, ahova csak problémás fiatalokat vettek fel, hogy visszaadják nekik a reményt az életre, hogy sikerélményük legyen, megtalálhassák, miben jók, leérettségizhessenek, és normális életet élhessenek. Ahol a tanár-diák, tanár-tanár és iskolavezető-tanár kapcsolat is a bizalomra épült. Kicsit talán szentimentális vagyok, és természetesen az élet ott sem volt fenékig tejfel, hiszen elvárás mindig mindenhol van, de az alatt a két évem alatt, amíg odajártam, sokat köszönhettem ennek az iskolának. Ebben az iskolában történt, hogy amikor a lépcsőházban zokogtam, a másik teremben egy magyartanár hallotta a hangokat, kijött hozzám és átölelt, én pedig a karjában megnyugodhattam. Ez az egyik legmeghatározóbb élményem, sokat jelentett nekem. Ebben az iskolában ember voltam, aki épp csak 16-18 éves. Nem csak egy szám, egy kvóta, nem csak magatartás, szorgalom és féléves átlag. Nem mindenben értettem egyet, de mégis éreztem, hogy odafigyelnek rám. Ennek az iskolának hála újra sikerélményeim lettek magyarból is, matematikából is. Ez a hely egy fontos szelete volt annak a tortának, ami nekem segített.

Aztán néhány évre rá bezárták - olvastam róla a cikkeket és bőgtem. Nincs pénz egy ilyen iskola fenntartására. Nincs pénz rá, hogy reményvesztett fiatalok kezébe megoldást adjanak. Nincs pénz eleve megtartani a reményt. Nem csak az alternatív iskolákra, de a hagyományos állami iskolákra is rájár a rúd. Központosítás van, alulfizetett tanárok, sőt ki nem fizetett tanárok, reményvesztett tanárok, leterhelt diákok, koszos mosdók - mert még tiszta törölközőre sincs pénz, wc-papírra, szappanra, tisztítószerre. Mivel egy tanár fiához mentem feleségül, akad információnk arról, mi az, ami nincs, és mi, az ami van.

Ha visszagondolok, sok minden olyan, mintha épp csak tegnap történt volna, annak ellenére, hogy magamra sem ismerek - hiszen teljesen más lettem, teljesen kicserélődtem. De emlékszem, mert amiket akkoriban átéltem, az által is váltam azzá, aki ma vagyok. Remélem, ez később is megmarad. Remélem, akkor is emlékezni fogok majd, amikor a saját gyermekem jár az iskolába, és fel fogom ismerni, mikor feszegeti csak a határokat, és mikor van tényleg baj. Remélem, azt is fel fogom ismerni, mikor van igaza a tanárnak és mikor a gyermekemnek, és nem fogom összekeverni a kettőt. Remélem, tudok majd kommunikálni velük, időben lépni, ha kell, megoldáskereső módon gondolkodni. Remélem a tanárokat és a gyermekeimet is rá tudom majd venni arra, hogy partnerek legyünk, ne ellenségek. Remélem, rendeződik az iskolákban a helyzet. Ennél többet a magam szintjén sajnos nem tehetek. Nem akarok külföldre költözni, itthon szeretném iskolába járatni a leendő gyermekeinket... ☮ ♥

Én és a könyvek illetve CD-k :)

A blog elköltözött! Itt megtalálod a legújabb bejegyzéseket: https://megvalositas-alatt.hu